Ahogy kezdődött...

A nagymamám mindig azt mondta: "Tanulj, lányom, különben mehetsz kapálni". Ehhez aztán hosszú évekig tartottam is magam. Egészen aprócska lányka voltam, ültem a mamáéknál a folyosón, ölemben a Nagy indiánkönyvvel - szerintem a könyv lényegesen nehezebb volt nálam - és olvastam álló nyári szünetben, vég nélkül, amíg a könyv borítója lilára törte a lábamat - mert ha nem látta a mama a nyitott könyvet a kezemben, azonnal kitalált valami kerti munkát, amihez persze nem fűlt a fogam. A tanulás versus kapálás tétele már jóval túl az első diplomámon dőlt meg. Máig emlékszem a pillanatra. Talán két hónapos lehetett a kislányom, szeptember vége, okóber eleje felé járt az idő, és anyósomék jócskán lemaradtak a szürettel a szőlőhegyen. Ventillálás és kikapcsolódásképp a férjemmel kettesben mentünk fel, hogy az akkor kb. 1000m2-es telken  - leginkább elvadultan - nőtt szőlő sorok között levadásszuk a még menthető fürtöket. Álltam a sor végében, csodáltam a kilátást, és akkor és ott tudtam, éreztem, hogy ez kell nekem. Nemcsak a kert, de a csend és a béke is, ami ott fent volt, és csodák csodája, megérintett a kertészet, a kertészkedés varázsa is. Alig vártam a tavaszt, hogy neki tudjunk állni a kerti munkáknak. Még vége sem volt a februárnak, de már nyaggattam a kis családot, hogy menjünk már fel, menjünk már fel, kapáljunk, gyomláljunk, vessünk, lássam már. Nem arattam éppen össznépi lelkesedést, és az első években sokszor volt igaz a mondás, hogy "egy csak egy leány van talpon a vidéken". A férjemet szerintem csak szörnyű szemöldök ráncolásokkal tudtam nagy nehezen rávenni, hogy tartson velem, és ha nem lettek volna a tündéri 80 éves nagyszüleim, lettem volna nagy bajban. A mama majdnem lefordult a székről amikor elrebegtem a terveimet, hiszen majdnem harminc évet kibírtam a kapálás nélkül, mi a csuda üthetett ebbe a lányba? Azt hiszem, Éva ősanyánk akkor ért utol. Megszületett a kislányom, pocakban volt már a kicsi fiam, és az ősi anyai-női ösztöneim kiszabadulva követelték, hogy adjak enni a családnak és építsek fészket. A férjemet ekkor mint említettem volt, Ádám apánk még nem érte el, így csak kapkodta a fejét - de becsületére legyen mondva - ásott, rotált, vetett, igény szerint. Nos, Ádám megemberelte magát, és életem párja is beleesett a palántázás bűvkörébe. De nem ám úgy, hűbelebalázs módján! Szigorúan szisztematikusan, alaposan áttervezve, tudományos háttérrel megbűvölve, kipróbált tapasztalatokkal megspékelve és a hagyományos kertészkedésnek fittyet hányva. Hát így indul most ez a mi gyöngyéletünk :)